hírek

Lélegzetelállító az a monumentális pincerendszer, amelyet még a gallok és a rómaiak alakítottak ki több mint kétezer éve, az ókorban ugyanis a Reims környékén kibányászott puha krétát – ami a levegőn megkeményedett – használták a birodalom épületeihez. Az UNESCO 2015-ben tette a világörökségi listára az akár 30 méterrel a földfelszín alatt kanyargó járatokat, amelyen jelenleg öt champagne ház osztozik.

Ebből az egyik a Charles Heidsieck, amely 8 kilométert birtokol belőle, hogy elférjen a több millió palack, a klíma ugyanis itt tökéletes az érési folyamathoz a minimum négy, maximum negyven éves tételek számára. Az 1822-ben született Charles-Camille Heidsieck is tudta ezt, családjában ugyanis többen foglalkoztak pezsgővel. Egyik oldalági felmenőjének ugyancsak volt errefelé pincéje, ebből lett a ma főként a fiatalabb korosztály közt népszerű Piper-Heidsieck márka. De főszereplőnk apja is ebben a bizniszben dolgozott, ugyan nem gyártott, de sikeresen kereskedett.

Fia végül 29 évesen állt a saját lábára, 1851-ben alapította meg felesége testvérével, Ernest Henriot-val a saját nevére keresztelt pincészetet – hitt benne ugyanis, hogy ez bizalmat gerjeszt majd a vásárlókban. A márka hamar kitűnt a versenytársai közül, így elkezdtek Belgiumba és Nagy-Britanniába is szállítani, de az európai piacok már telítettek voltak, így a rákövetkező évben megpróbálkoztak belépni a jobbára még érintetlen amerikai piacra. Az ugyan nem igaz, hogy mások már ne lettek volna ott, ekkoriban a Veuve Clicquot, a Pommery és a Ruinart is árult már az Egyesült Államokban, de elenyésző mértékben, így nem is tudták magukra felhívni a figyelmet.

Charles Heidsieck viszont országszerte le akarta tarolni a piacot, így az évi 300 ezer eladott palacknyi mennyiséget célozta meg. Már az első amerikai útján is nagy sikere volt, könnyen utat talált magának pezsgőjével az elithez (elsősorban New Yorkban és New Englandben), így a második, 1857-es, a tiszteletére rendezett díszbankettekkel szegélyezett útja már igazi diadalmenetnek bizonyult – még úgy is, hogy Európához hasonlóan az USA-t is gazdasági válság sújtotta épp, és megjelentek a pezsgőhamisítók is, akik jóval olcsóbban árulták pezsgő néven a szén-dioxiddal dúsított borokat.

Heidsieck számára azonban a pezsgőzést népszerűsítő kampánytevékenysége, személyisége és a körülötte kialakult, rocksztárokhoz méltó hype széles ismertséget hozott, az egyik újság rá is ragasztotta a jóval könnyebben kimondható Champagne Charlie becenevet, ami hamar egyet jelentett a jó minőségű francia pezsgővel.

Pezsgőgyárosból egyszeri gyapotkereskedő

1861-ben Heidsieck levelet kapott az amerikai kereskedelmi képviseletét ellátó Bayaud fivérek egyikétől, Thomastól, hogy a Kongresszus új törvénye értelmében úgy döntött, nem fogja kifizetni a déli államokba eladott áruért járó összeget a számára. 1861-ben ugyanis kitört az amerikai polgárháború, és az unionista Észak anyagi csapást akart mérni azzal a konföderációs Délre, hogy mentesítette az északi tagállamok kereskedőit a déli államokból jött áruk, elsősorban a gyapot kifizetése alól.

A törvény tág értelmezéséről volt itt szó tehát, de Heidsiecknek jogában állt a déli kereskedőktől is követelni a pénzét, akiknek a kártalanítását viszont az északi cég már figyelmen kívül hagyhatta a rendelet értelmében. Mivel a pincészet teljes vagyonának a fele volt benne az amerikai bizományos áruban, így Heidsieck azonnal hajóra ült, majd megtette a veszélyes utat New York és Kansas közt.

New Orleansba érve döbbenten láthatta, hogy a város gyakorlatilag csődbe ment, a kereskedők nem tudtak neki fizetni, egyikük azonban felajánlotta, hogy ellentételezés gyanánt odaadja a raktárában felhalmozódó gyapotot, aminek Európában nagyon felment az ára. A világ gyapotkereskedelmének tekintélyes hányadát a kezében tartó Konföderáció ugyanis embargót hirdetett Európa ellen, így akartak nyomást gyakorolni az egyes országokra, elsősorban a jelentős textiliparral rendelkező Nagy-Britanniára és Franciaországra, hogy támogassák őket a háborúban – mivel a déli hadsereg létszáma kevesebb mint a fele volt az északinak.

A történelembe „gyapotdiplomáciaként” bevonult ötlet azonban nem sült el jól, Európa a hiányt alternatív beszerzési forrásokkal orvosolta, a Dél pedig az egyetlen bevételétől vágta el magát azzal, hogy a legjelentősebb exportcikkét nem engedte ki. Heidsiecknek nem volt más választása, két hajót megpakolt az alabamai Mobile-ban azzal a reménnyel, hogy ha csak az egyik is jut át a blokádon, már a pénzénél van. Sajnos mindkét hajót elsüllyesztették, a vállalkozó ezzel pedig lényegében csődközelbe került.

A nagypolitika áldozata

Champagne Charlie ezután már csak egyet akart: valahogy hazajutni Reims-be. Mivel időközben Észak és Dél közt megszakadt a közlekedés, így Mexikón vagy Kubán keresztül volt ez lehetséges. Hogy könnyebb legyen az út, a mobile-i francia konzul kiállított számára egy diplomataútlevelet, de cserébe megkérte, hogy juttasson el egy lezárt csomagot a New Orleans-i francia konzulátusra. Pechére a város északi kézre került, mire odaért, nála pedig megtalálták a paksamétát, amely közt ott volt a francia külügyminiszter levele is, melyben biztosítja a Konföderációt a támogatásról, illetve, hogy a textilellátás – az egyenruhák is francia textíliákból készültek – zökkenőmentes lesz, ezt alátámasztva számos dokumentumot csatoltak a francia textilgyártóktól származó információkkal.

A város új tábornoka kémkedéssel vádolta meg Heidsiecket és fel akarta akasztatni, de végül a kemény fogvatartási körülményeiről hírhedtté vált Fort Jackson fogolytelepre került. Az úgynevezett „Heidsieck-incidens” újabb diplomáciai súrlódáshoz vezetett az amerikai és a francia kormány közt, pedig a viszony eddig sem volt jó. A Konföderációt támogató III. Napóleon francia császárnak ugyanis világbirodalmi ambíciói voltak, ami Amerikát is érintette, szembe menve az 1823-as Monroe-doktrínával, amely kimondta, hogy az európai gyarmatosítási törekvéseknek nincs helyük az amerikai kontinensen.

Az amerikai kormány lekötöttsége azonban alkalmat kínált arra, hogy az ugyancsak polgárháborús helyzetben lévő, így a francia állam által nyújtott kölcsönöket törleszteni képtelen Mexikó megszállásának előkészítésén munkálkodjanak a spanyolok és a britek bevonásával. Az amerikai kormány számára csak egy szuverén, demokratikus köztársaság jöhetett szóba déli szomszédként, míg a Konföderációnak nem volt ellenére egy francia fennhatóság alatt álló, félgyarmati sorban lévő abszolút monarchia sem – amely végül pár évvel később néhány esztendőre meg is valósult a mi Ferenc Józsefünk öccsének, a végül sortűz által kivégzett Habsburg Miksa mexikói császárnak a báburalkodásával.

Maga III. Napóleon többször is kérvényezte Abraham Lincolntól, hogy engedjék szabadon Heidsiecket, de kérése talán érthetően, süket fülekre talált. Igaz, végül az amerikai elnök közbenjárására engedték el az immár megtört és beteg pezsgőkészítőt, aki 1863 augusztusában ért haza Champagne-ba.

A „denveri csodának” köszönhető a feltámadás

A Heidsieck-birtok 1863-ra igencsak megcsappant, Champagne Charlie amerikai kényszertartózkodása alatt az ügyeket irányító feleségének ugyanis el kellett adnia a földek jelentős részét, hogy fizetni tudja a hitelezőket. (Amellett is, hogy a Veuve Clicquot és a Louis Roederer pincészetek házasságok révén a családdal rokoni kapcsolatban álló tulajdonosai is támogatták őket anyagilag.)

Még ebben az évben azonban egy érdekes levelet kaptak. Az amerikai ügynökduóból a másik fivér, Theodore soraiból tudták meg, hogy Thomas meghalt, és fivére annyira szégyellte, ahogy amaz elbánt Heidsieckkel, hogy kárpótlásul szeretne odaajándékozni telkeket Denver városában. Bár a település ekkor már Colorado állam fővárosa volt, valójában álmos porfészeknek tűnt, és hiába lett Heidsieck a község több mint harmadának a tulajdonosa, nem úgy tűnt, hogy ez menti majd meg a pincészetét. Azonban a várost rákapcsolták a transzkontinentális vasúthálózatra, és egyszerre nagyon népszerű lett a milliomosok körében is, rövidesen pedig Nyugat-Amerika legnagyobb és leggazdagabb városává nőtte ki magát – ezt hívják a „denveri csodának”.

Champagne Charlie így pár év múlva remek áron tudta eladni az ingatlanjait, amiből nemcsak minden adósságát ki tudta fizetni, hanem arra is maradt pénz, hogy újraépítse a céget, amely ismét Champagne régió egyik legfontosabbikává vált. Betört az orosz piacra is, illetve több királyi és császári udvar is hivatalos beszállítójának választotta. Halála után fiai vették át a vállalkozást, amely egészen 1985-ig a család tulajdonában maradt – bár később Charlie feleségének családjához, az Henriot-csoporthoz került. Ők azonban eladták a Rémy Cointreau italkonszernnek, ahol abbahagyták a 1979 óta gyártott Champagne Charlie tételek gyártását is, olyannyira nem fókuszáltak erre a márkára az erősebbnek tartott, ma már LVMH-tag Krug miatt.

Az ikonikus cuvée pezsgőt 37 év múlva támasztotta fel a 2011 óta tulajdonos Descours család. Jelenleg a pincészet 80 hektáron termeszt szőlőt és 2030-ig 100 százalékosan fenntarthatóvá szeretne válni. Műtrágyát, rovarirtó- és növényvédőszereket nem használnak, és a szőlő pezsgőbe nem kerülő részei, a héj vagy mag sem megy kárba, komposzt formájában kerül vissza a földbe, a beporzást pedig nyolc méhkaptár segíti.

Idén másodszorra volt a cég a Michelin-díjátadó gála hivatalos pezsgős partnere Nagy-Britanniában, Írországban és a skandináv országokban, és először Franciaországban és Japánban. Idehaza a Charles Heidsieck és a Piper-Heidsieck márkát is a Kreinbacher Birtok forgalmazza, a kiemelt szaküzleteken túl éttermekben és hotelekben elérhetők a tételek.

A szerző luxusszakértő, az Inda Press gondozásában megjelent Stílusgourmand című könyvét ide kattintva rendelheti meg:

(Borítókép: Kreinbacher / Leo Ginailhac)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!