Index – Tudomány – Rettegtek a vetkőztető rablóktól a világrekorder magyar hiperinfláció idején
3
aug
Katasztrofális állapotokat hagyott maga után a Magyarországon átvonuló 2. világháborús front 1945 áprilisában. Minden romokban hevert, a teljes nemzeti vagyon 40 százaléka elpusztult, alig volt élelem és áru. Egyedül pénz volt bőséggel, mert az államhoz nem folytak be adók, ezért költségei fedezésére beindította a pénznyomdákat. Csak árufedezet nem volt mögötte, ami miatt lassan kibontakozott a világtörténelem legdurvább hiperinflációja, aminek tetőpontján, 1946 júliusában
az árak már 15 óránként megduplázódtak.
A hivatalos fizetőeszköz, a pengő értéke – bő egy év alatt – 41,9 trilliomodrészére (41,9 plusz 14 nulla) esett. Ez napi átlagban 207 százalékos pénzromlást jelentett.
Előbb megjelentek a milliós, tízmilliós bankjegyek (milpengők), majd a utcára kerültek a milliárdos címletek is (bilpengők), és el lehetett mondani, hogy Magyarországon szinte mindenki milliárdos. Az események pedig örvényszerűen felgyorsultak. 1946 júniusában a Nemzeti Bank forgalomba hozta a világ legnagyobb névleges értékű papírpénzét, a százmillió billió (10 a huszadik hatványon) pengős papírpénzét.
Soha nem bocsátottak ki a világon addig és azóta sem ekkora számjegyű címletet.
Amit követett volna egy még nagyobb, az egymilliárd billiós, azaz ezertrilliós (10 a huszonegyedik hatványon) értékű, de a kinyomtatott bankókat már nem vezették be, mert 1946. augusztus 1-én debütált az új fizetőeszköz, a forint.
A valaha kinyomtatott legnagyobb címletű bankó, az 1 milliárd bilpengős már nem került forgalomba
Fotó: Wikipedia
Neve az olasz fiorino (florin) szóra, a középkor egyik legerősebb pénzére, a firenzei aranypénzre vezethető vissza (latinul a florentinus „firenzei”-t jelent), és a stabilitást akarta kifejezni még nevében is. Annyira nem bízott a pengőben senki, hogy amint kézhez kapta a csilliónyi névértékű összegeket, mielőbb meg akart szabadulni tőle.
Egyszerűen nem töltötte be a pénz az egyik legfontosabb funkcióját, az értékmérő szerepet. Olyan gyorsan romlott, hogy pengővel nem lehetett kifejezni és összehasonlítani az áruk és szolgáltatások értékét. Ezért a magyarok visszaléptek egy pénztörténeti korszakot, és az egész ország cserekereskedni kezdett.
Budapesten és a nagyobb városokban volt némi ipar, de nem volt élelmiszer, vidéken volt valamennyi élelem, de nem voltak iparcikkek, szerszámok az újrakezdéshez. Ezért a fél ország útra kelt, falusiak a városba, az éhező városiak falura utaztak. Már ha volt mivel. A közlekedés ugyanis teljesen összeomlott. Alig maradtak gépjárművek, a mozdonyok és vasúti kocsik nagy része elpusztult, magukkal vitték a németek nyugatra vagy a szovjetek keletre. Menetrend nem létezett, akár fél napokat is vártak batyukkal az emberek egy-egy arra járó zsúfolt vonatra, ahol sokszor a vagonok tetején utaztak.
Új pénzhelyettesítők születtek. A mindig értékálló, jó öreg arany mellett feltűnt a dollár, a rizs és a cigaretta. 1 kilogramm rizs 100 szál cigarettát ért, vagy 1 dollárt. Senki sem ütközött meg azon, hogy az újsághirdetésekben tört arany grammjában adják meg a bútorok árát. Vidéken leginkább közvetlen termékcsere folyt. 30 kiló burgonya egy mázsa szénnel ért fel, 1 liter tej 2 kiló kukoricával, 1 kilogramm zsír 8 liter borral volt egyenértékű. De az értékesebb ruhaneműk és étkészletek is népszerű cserealapok voltak.
A fogalommá vált budapesti 8. kerületi Teleki téri piac lett a csereügyletek országos központja. Bereményi Géza Eldorádó című filmje adja vissza talán a legjobban azoknak a zavaros időknek az atmoszféráját, ahol a főszereplő Monori (Eperjes Károly), a Teleki téri piac királya, a nagy túlélő mondja ki a lényeget: „Akinek aranya van, annak mindene van”.
Még a gyárakban, üzemekben is természetben (étkezésben, cigarettában, szénben, krumpliban, cukorban, bármiben, ami a túléléshez vagy cseréhez értékes volt) fizették ki a dolgozókat. Annyira felpörgött az infláció 1946 júniusára, hogy a munkások 14 heti – pengőben fizetett – bérükből 1 kilogramm zsírt tudtak volna csak venni a piacon,
ahol akkor már félóránként emelték az árakat.
Az újságok arról írtak, hogy a fizetésrendezést kérő hivatalnokok, mire megkapták a kétmilliárd pengős segélyt, már csak egy doboz cipőpasztát adtak volna érte. Kabarétréfákban pedig azon élcelődtek, hogy mire végére értek a zsír abszurd áremelkedéséről szóló monológnak, már a duplájába került.
„Ruhát vagy életet!”
Ezekben a cudar időkben a közbiztonság is csapnivaló volt, és alkalmazkodott az abszurd helyzethez. Mivel senkinek nem kellett a pengő, értelmetlenné vált a rablók „Pénzt vagy életet!” felszólítása is. Nemcsak új fizetőeszközök, hanem
Új rablóműfaj is született: a vetkőztetés.
Pénztárca helyett, ha nem volt élelem vagy más értéktárgy, akkor a jól elcserélhető ruhadarabokat követelték az útonállók, akikből nem volt hiány. Beszámolók szerint előszeretettel fosztogatták a vonatokon csereberélni utazó batyuzókat, de bárki mást is, aki a körülményekhez képest rendesen volt felöltözve.
Ha nem „vetkőztetők”, akkor sokszor szovjet katonák orozták el a nagykabátot, élelmet, cigarettát
vagy bármi mást az utakon, ahol amúgy sem volt életbiztosítás csak úgy lődörögni, mert könnyen egy „málenkij robotra” Szovjetunióba tartó vasúti marhavagonban találhatta magát egy munkaképesnek látszó fiatal. Becslések szerint 6-700 ezer magyart hurcoltak el 1944 őszétől kezdve szovjet katonák, akik közül csak kevesen tértek vissza, és felfoghatatlan megpróbáltatásaikról évtizedekig még csak nem is beszélhettek.
Hogy szabadulhatott el ennyire az infláció?
Tévedés lenne a kétes világrekordot az akkori pénzügyi vezetés alkalmatlanságára fogni.
- A szédületes pénzromlásba torkolló eseményeket már a háborús termelésre átálló magyar gazdaság és a háború alatt az országot kiszipolyozó németek megalapozták. Amit csak lehetett – élelmiszert, gépeket –, külkereskedelmi szerződések fedezékében elvittek, azzal az ígérettel, hogy majd a harcok végeztével kiegyenlítik a számlát. Amire persze soha sem került sor.
- Ráadásul vesztes országként azonnal jóvátételt kellett fizetnünk a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának, már 1945 tavaszán. A nemzeti jövedelem egytizedét pedig a megszálló Vörös Hadsereg kezdetben több mint egymillió katonájának ellátása emésztette fel.
- Ezeket az óriási összegeket úgy kellett előteremtenie a magyar államnak, hogy nem volt számottevő adóbevétele, mivel a gazdaság romokban hevert. Hitelre pedig nem számíthatott az ország, ellenben óriási összegekre volt szükség az újjáépítéshez is.
- Ezért – jobb híján – elindultak a pénznyomdák, a lakossághoz került pénztömegnek pedig nem volt árufedezete.
Több történész úgy véli, hogy a Vörös Hadsereg sokat tett azért, hogy belendüljön az infláció. Már 1944 októberétől, amikor Szegedre bevonultak, elkezdték nagy tételben nyomni a pengőbankjegyeket, az 1000 pengőstől az 1 pengősökig. A vonakodó kereskedőket és a lakosságot pedig fegyverrel bírták rá, hogy fogadják el a „vöröspengőt”. A fosztogatásnak ezzel a formájával (nemcsak elvettek, hanem adtak is valamit) 1946. február 28-i kivonásáig
közel 5 milliárd vöröspengővel árasztották el az országot, rendesen erodálva a hivatalos pengő értékét.
Szándékos pénzrontás is célja lehetett a Vörös Hadseregnek, mert 1944 őszétől beindították a bankjegynyomdákat, és elárasztották az országot a „vöröspengővel”. A magyar lakosság vonakodott elfogadni az idegen pénzt, a fegyveres „ráhatás” azonban nyomós érvnek bizonyult
Erősen kezdett a forint, aztán…
Az addigi szándékolt pénzbőséggel szemben 1946. augusztus 1-jétől szándékos pénzszűkét teremtettek, egy főre vetítve mindössze 40 forint került csak forgalomba. Az aranyvonattal nyugatra vitt 28,4 tonna aranytartalékot 1946. augusztus 6-án visszajuttatták az amerikaiak, így a forintkibocsátásnak volt már fedezete, és sikerült egy stabil pénzt bevezetni. Hogy még csak a szelleme se térjen vissza, a pengőben meghatározott követeléseket nem lehetett forintra váltani. Ezért szinte nulla volt az összes addigi pénzmennyiség értéke,
még 1 forintot sem ért a sok-sok quadtrilliónyi névértékű pengőbankó.
Az egykor szebb napokat látott pénznem örökre jobblétre szenderült, sokáig még látni lehetett az utcákon, ahogy nagy kötegekben fújta az ezermilliárdokat szanaszéjjel a szél.
És hogy mennyit romlott azóta az erősen kezdett forint? Bevezetésekor 13,21 forintba került egy gramm színarany. Ma 37 ezer forintba. Ha ezt nézzük, akkor azóta 2800-adát éri csak a magyar fizetőeszköz, és az értéke egyre csak romlik tovább. Az elmúlt években ráadásul ütemet váltott, és már-már alig bírjuk követni.
Kövesse az Indexet Facebookon is!