Index – Belföld – Opatija, az Adria királynője igyekszik megőrizni a monarchiabeli Abbáziát

általa megosztva admin
Kategória:


Számításaim szerint életemben már huszonkétszer léptem át Letenyénél a határt. Legelőször gyerekként, amikor a szüleimmel és két bátyámmal jártam Jugoszláviában. Déli szomszédunk Nyugatnak számított, és az Adriát akkoriban sem a hazai pénztárcákhoz igazították. Azért nem voltunk májkonzerves turisták, mert apám barátja, a varasdi technikum igazgatója meghívott minket a crikvenicai nyaralójukba. Hadd ne ecseteljem, milyen kalandosan jutottunk el az erőn felül teljesítő Škoda 1000 MB-vel a tengerpartig, valamivel több mint tizenkét óra alatt. A hetvenes években persze nem rövidítették le a távolságot alagutak, nem szelték át a völgyeket viaduktok, nem volt autópálya, csak Zágráb és Károlyváros között, így hát minden útba eső településen, hegyen, szerpentinen kellett valahogy átevickélnünk.

Csak évekkel később döbbentem rá, milyen különleges család vendégszeretetét élveztük.

A férj horvát volt, a feleség szerb. Vegyes házasság, ahogy azt már akkoriban is definiálták.

Abszolút ellentétes karakterek voltak: a férfi halk szavú, visszahúzódó, a neje viszont temperamentumos, életvidám. Teljes harmóniában éltek. Amijük csak volt, mindent megosztottak velünk. Aztán az élet messze sodorta egymástól a két családot. Ma sem tudom, mi lett velük, megérték-e a délszláv háborút és annak végét, átvészelte-e házasságuk a két nép közötti ellenségeskedést. Ha csak rajtuk múlott, egészen biztos, hogy igen.

Azóta is ez a gyermekkori élmény határozza meg viszonyulásomat az Adriához és az ott élő népekhez. Abban a hitben, hogy a horvátok és a szerbek ugyanúgy befogadók maradtak, mint a titói időkben.

Családommal bő két évtizede a horvátokat teszteljük.

Hermanék étterme a határon

Idén is lekanyarodtunk az M7-esről a régi letenyei határ felé, hogy megálljunk Muracsányban (Goričanban) az öreg Herman étterménél. Voltak idők, amikor telt ház volt errefelé: virágoztak a valutaváltók és a kisboltok. Az új határátkelőhely megnyitásával visszaesett a forgalom, az üzletek bezártak, egyedül az étterem és a benzinkút működik. Pár árva személyautó és kamion áll mindössze a kigyomosodott parkolóban.

Hermanék 1994-ben nyitották meg kávézójukat. Azért lett kávézó (kavana), mert az illetékes minisztérium így osztályozta azokat a vendéglátóhelyeket, amelyekben a bár egy helyiségben van az étkezővel. Josip Hermant és feleségét, Slađanát nem különösebben érdekelte a besorolás, kávézó vagy étterem, egyre megy, sokkal lényegesebb, hogy a vendégek elégedettek legyenek. A konyhában Slađana az úr, akinek a kvalitásairól elég annyit tudni, hogy 2011-ben megnyerte a Horvát Szakács Kupát.

Josip szolgálja ki a vendégeket. Két éve már panaszkodott, hogy rohadtul elfáradt, és tényleg nyugdíjba megy. Tavaly nyáron, ottjártunkkor rákérdeztünk, hogyhogy még most is itt találjuk.

Válaszadás előtt letette a tálcát az asztalra, közelebb hajolt, mintha valami nagy titkot árulna el, és csak annyit mondott: nagyon alacsony a nyugdíj.

Azóta eltelt egy újabb év, és az első, akit meglátunk, ki más lenne, mint Josip. A mindig elegáns, idős pincér icipicit hajlott háttal ugyan, de élvezettel diskurál az egyik asztalnál egy ismerős kamionsofőrrel. Ma is ő veszi fel a rendelést, és hozza ki az ételeket, mert ez az élete.

Volosko elvarázsolt magánya

2016 óta Abbázia (Opatija) az úti cél. Legtöbbször Voloskóban jártunk, ahol nyolc évtizede Márai Sándor is megfordult. Mint egyik elbeszélésében írja, esténként átment Voloscába, leült a part menti kiskocsma előtt, megivott egy negyed liter isztriai vörösbort, és drámai helyzeteken vagy más ilyen reménytelen feladatokon törte a fejét.

Most tavasszal, elutazás előtt, egy este megint átsétáltam voloscai barátaimhoz. A kis tér, az öböl, a világítótorony, a halászok bárkái, csendes motozásuk a hálók, az ívlámpák között, a tenger ütemes csobbanása, a tér és a városka elvarázsolt magánya, mindez ellenállhatatlanul emlékeztet egy olasz opera második felvonásának díszletére. Olyan zárt az egész, festői és piszkos, omladozó és élettel telített… Mindig úgy ülök itt, mint aki feltévedt a színpadra, s zavartan várja, hogy kiutasítsák, mert rögtön felhúzzák a függönyt, és kezdődik az előadás.

A tavaly elhunyt kiváló író, Görgey Gábor úgy jó másfél évtizede orvosi javallatra kereste fel feleségével együtt Abbáziát. Indulás előtt egy horvát barátjuk lelkükre kötötte, hogy feltétlenül menjenek el egy bizonyos vendéglőbe, amely az egyik legjobb az országban. Egyik este úgy döntöttek, nagyot gyalogolnak a tengerparton kanyargó sétányon, egészen Voloskóig, ahol jól bevacsoráznak. Ki is néztek maguknak egy szimpatikus helyet, ahol minden fogás ízlett nekik. Hazafelé menet elhatározták, hogy másnap azért elmennek az ajánlott vendéglőbe is, az vajon mit tud. A szállodában megnézték a cédulát: Plavi podrum, azaz Kék Pince – Voloskóban. Ott voltak. Jót nevettek, hogy a lottóba miért nem tudnak így beletrafálni.

Andrássy-villából háromcsillagos apartman

Voloskó sok mindenben megőrizte Márai Voloscáját. Az Adria kiszögelésében elbújó városkát keskeny utcácskák, tengerre lefutó kőlépcsők, zegzugok szabdalják, a barátságos kis kikötőt teraszos vendéglők, illatos kávézók ölelik körbe. A Mili étterem ezer nyelven beszélő főpincére közvetlenül a partra ülteti ki a betérőket, hogy autentikus környezetben fogyasszák a grillezett tintahalat (lignje na žaru) és a párolt osztrigát (dagnje na buzaru). A tengeri ételhez igazi isztriai bor dukál: vörös Teran vagy fehér Malvazija.

A település északi részén, az öböl meredek partjára építtetett háromszintes villát 1865-ben gróf Andrássy Gyula magyar miniszterelnök, az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere, aki visszavonulása után adriai lakóhelyén hunyt el.

A villa teraszos kialakítású parkjának támfalán márványtábla áll, amelyet halálának 125. évfordulóján, 2015-ben a rijekai magyar szervezetek és a zágrábi magyar nagykövetség közösen avattak fel. A latin nyelvű felirat az épület egykori híres lakójára emlékezteti az utókort. A villából mára háromcsillagos apartmant alakítottak ki, így bárki megszállhat a történelmi falak között.

A horvát El Camino

Nemcsak Volosko őrzött meg sokat patinájából, hanem Opatija is. Nem volt nehéz, mert gazdag a múltja. A város fénykora a kiegyezés utáni években kezdődött, amidőn 1873-tól megindult Budapest és Fiume között a vasúti közlekedés. 1889-ben kezdték építeni a tizenegy kilométeres tengerparti sétányt, amely Volosko, Abbázia, Ičići, Ika és Lovran településeket kötötte össze. Egy szép napsütéses napon, 1894. március 29-én szállt le a vonatról Matulji állomáson Ferenc József osztrák császár és magyar király, elment a vadonatúj sétányon Voloskóba, hogy meglátogassa az ott tartózkodó toszkán főhercegnőt.

Franz nélkül nem lenne itt semmi

– állítják meggyőződéssel a helyiek, akik hálásak a császárnak Opatija mai megjelenéséért. Az uralkodó valóságos kis Bécset építtetett a Kvarner-öböl partjára. Nem aprózták el, hiszen 1908-tól már villamossal lehetett utazni a vasútállomástól Abbázián át egészen Lovranig. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a felkapott településen, amelyet 1889-ben klimatikus gyógyhelynek is nyilvánítottak, gyakran időzött a Monarchia elitje.

Híres magyarok Abbáziában

Irodalmunk nagyjai jobbára nyavalyáik kúrálása érdekében keresték fel Abbáziát. Meglátogatta a várost Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc és Tamási Áron. József Attila a szegény gyerekek üdültetése keretében járt az Adriánál, míg a tizenöt éves Füst Milánnak itt kezelték a tüdővérzését. Móra Ferenc szintén megromlott egészségét igyekezett rendbe hozatni 1927-ben. Aztán egyik nap megszólalt a Szent Jakab-templom harangja, és eszébe jutott, hogy vasárnap búzaszentelő van. Ezt a pillanatot ragadta meg az Ének a búzamezőkről című regényének előszavában. Abbáziai tartózkodásának utolsó négy hetében el is készült a regénnyel.

Nem mellesleg Opatija (Apátság) is a város közepén álló Szent Jakab templomról, bencés apátságról kapta mai nevét.

Nemcsak gróf Andrássy Gyula hunyt el a tengermelléken, hanem kései utódja, Szapáry Gyula miniszterelnök is. A Bellevue Szállodában töltötte élete utolsó napjait a magyar közegészségügy reformátora, Markusovszky Lajos, akinek emlékét tábla hirdeti a Tito sugárúton lévő hotel falán. Megőrizték egy másik magyar orvos, a helyi gyógy-idegenforgalom egyik megteremtője, Szegő Kálmán nevét is, aki 1894 és 1927 között a városban működtette a Monarchia első gyermekszanatóriumát. A Szegő Szanatórium négy épületből állt, nyolcvan szoba, százötven ágy, központi fűtés, tengerparti fürdő és egy berendezett karsztos barlang segítette a gyermekek gyógyulását. Helyén ma a Hotel Belvedere működik.

Nem kunában, hanem euróban

A mai Opatija, akárcsak a többi adriai település, a turizmusból él. A pandémia visszaszorítása és az euró idei bevezetése óta meglehetősen busásan.

A szállásárak és a szolgáltatások csaknem harmadával emelkedtek múlt nyár óta.

Mintha horvát barátaink máris elfelejtették volna, hogy már nem kuna a fizetőeszközük. Jó példa erre a tengerparti kellékek bérleti díjának elszabadulása. A kisgyermekes családok egyik kedvenc fürdőhelyén, a Tomasevac strandon két napágy és egy napernyő egy napra húsz euróba kerül, míg a mellette lévő hotel előtti placcon hetvenötbe! Nem elég, hogy egy kétágyas szobáért egyetlen éjszakára több mint háromszáz eurót számolnak fel, még jól meg is sarcolják a napozni vágyó vendégeiket, akiktől a múlt évi összeget kérik ugyan, csak épp nem kunában, hanem euróban. Tiszta szerencse, mondhatjuk, hogy nem futja ötcsillagos szállodára!

(Borítókép: A voloskói kikötő. Fotó: Sereg Réka)

Translate ?
Ez a weboldal sütiket használ, és személyes adatait kéri a böngészési élmény javítása érdekében.