A vasút és a folyópart közötti fő tengely volt Szolnok városának első kikövezett útvonala. Ez szolgálta a Piac teret, amely csak lassan vált Szolnok főterévé. A sokáig az áruszállítás és közlekedés uralta térség ma új szerepét keresi: miként válhatna egy fiatalos agorává?
Országjáró sorozatunk nem egy állomásának történetét indítottuk azzal, hogy a bemutatott térséget az isten is főtérnek teremtette: gondolhatunk akár a pesti Vörösmarty térre, a pesti, a pécsi vagy a szegedi Széchenyi térre vagy a szombathelyi Fő térre. Szolnok esetében azonban nehezen kezdhetnénk a történetet ezzel a felkiáltással. A város térképére ránézve semmilyen olyan központi térség nem vonzza a tekintetet, amely igazán főtéri szerepet játszhatna,
és csak némi keresgélés után lelünk rá a centrumként funkcionáló Kossuth Lajos térre.
A mai megyeszékhely szerkezetét két fontos elem határozza meg: egyrészről a város kialakulásában kiemelkedő jelentőségű folyótorkolat, a Tisza és a Zagyva összefolyása, másrészt a 19. század derekán megjelent vasút. E két pont között rajzolódik ki a város legfőbb, a közlekedés és áruszállítás szempontjából is meghatározó tengelye, s ezen alakult ki a később főtérré avanzsáló piac.
Sókereskedelem
A város legkorábbi említése a garamszentbenedeki apátság alapítólevelében lelhető fel, amelyet I. Géza király 1075-ben adott ki, ebben tesz említést Zounuk polgárairól. A későbbi évszázadokban különböző átiratokban és megváltozott elnevezésekben jelenik meg a város neve, míg végül a 15. században a Zolnokból Szolnok lesz.
A város a földrajzi adottságai miatt – akárcsak a középkori Szeged – kiemelt sólerakodó és -elosztó hely volt, ezért a 19. századi nyelvészek előszeretettel nyúlnak a só szó szláv megfelelőjének (sol vagy szol) magyarított változatához, ebben fellelve az elnevezés eredetét,
de ezt az elméletet később többen kétségbe vonták.
A ma Szolnoknak nevezett város történetét a két folyó, a Tisza és a Zagyva összefolyásában emelt, a régészeti leletek alapján még a honfoglalás előttire datálható földvár alapozza meg. A térség feltételezhetően már a 9-10. században sűrűn lakott volt, és számos lelet az ott lakók gazdagságáról, jólétéről tanúskodik. A 12. századra már ispánsági székhellyé fejlődő település fontos folyami átkelőhellyé vált, amelynek jelentősége a század második felében tovább növekedett a sószállítás és -elosztás központi szerepével. Ekkor nyílt meg ugyanis a dési, majd a máramarosi sóbánya, és az innen induló kereskedelmi útvonalak kiemelt fontosságú állomása lett Szolnok.
A középkori élet szinte minden területén nélkülözhetetlen kősó ugyanis vízi úton – leginkább tutajon – érkezett a bányákból, majd innen elosztva, szekereken jutott tovább az Alföld, vagy akár az északi országrész többi területére. A város földrajzi elhelyezkedése lévén évszázadokon keresztül a királyság központi kereskedelmi- és áruelosztó helye lehetet, épp ezért már igen korán jelentős gazdálkodás zajlott itt és a térségben.
Rákóczi és a törökök
Ugyanakkor, és éppen a folyók és kiterjedt vízterületek miatt, a város bővülése állandó akadályokba ütközött. A Tisza szabályozása előtt a várost és az azt körülvevő földterületeket rendszeresen öntötte el a víz, ami erőteljesen korlátozta az építkezés és a gazdálkodás lehetőségeit. Földrajzi pozíciója miatt azonban évszázadokon keresztül kiemelt katonai jelentősége volt Szolnoknak, amelynek vára fontos szerepet játszott mind a török invázió, mind a Rákóczi-szabadságharc idején.
A későbbi békeidőszakban változatlanul a sószállítás, emellett pedig a faúsztatás volt a város polgárainak legfőbb tevékenysége, majd néhány iparos is megjelent, ők azonban leginkább csak télen dolgoztak a műhelyükben, az év nagy részén szintén földműveléssel foglalkoztak. A település évszázadokon keresztül falusias képet mutatott, a fejlődést sokáig gátolta, hogy
a sószállító járművek és a várhoz kapcsolódó katonai mozgások komoly terhet jelentettek a város számára.
A város központi elhelyezkedése nagyban segítette a közlekedés szerepének fokozatos erősödését a 18. században. A vízi útvonalak mellett a Duna-menti térségek, az Alföld és a Felvidék között elhelyezkedő Szolnokon egyre több, bár igen rossz minőségű szekérút futott össze, amelyen a század második felében megindultak a rendszeres postakocsijáratok először a Pest és Debrecen közötti útvonalon, majd északra, Gyöngyös felé is. Az első utazók azonban még csak igen kezdetleges körülmények között pihenhettek meg a szerény mezővárosban, amelyet akkoriban még csak leginkább földszintes, vályogból épült parasztházak vagy viskók alkottak.
A postakocsik felbukkanását az első fogadók megjelenése követte, lényegében ezzel indulhatott el a város lassú polgárosodási folyamata. Az ekkor még főleg szlovákok és németek lakta városban ez idő tájt erősödött meg a magyarosodás is, és ezzel egy időben a korábban csak helyi szintű kisipar – leginkább a megerősödő malomipar – révén kezdett regionális jelentőségűvé növekedni. A 19. század közepétől indult meg a Tisza szabályozása, majd a gőzhajózás, s ezek tovább erősítették Szolnok szerepét.
Megjelenik a vasút
A fellendüléshez persze nagyban hozzájárult az is, hogy 1847-ban, alig egy évvel az úttörő Pest-Vác vonal átadását követően Szolnokon avatták fel az ország második vasútvonalának akkori végpontját. A jeles eseményre Pestről indított, 16 kocsiból álló szerelvény utasai között volt István főherceg, Széchenyi István és Kossuth Lajos is, aki a 3 és negyedórás zötyögés után ünnepi beszéddel köszöntötte a vasút megépültét – amiről később Széchenyi élcesen nyilatkozott:
szerinte a mozdonyfütty által elnyomott szónoklat inkább hatott komikusnak, mint felemelőnek.
Mivel a vasútépítés hőskorában szinte kizárólag a gazdaságosság, a várható teherforgalom és az áruszállítás mértéke jelentették a legfőbb szempontot, ennek függvényében nem véletlenül esett a választás Szolnokra, amikor az 1836-os vasúti törvényben kijelölték az országban kiépítendő 13 fő vasútvonal irányát. A Magyar Középponti Vaspálya Társaság Pestről induló, Szolnokig, majd 1856-ban Debrecent is elérő (igaz, a szabadságharc által lelassuló építkezést végül a Tiszavidéki Vasút fejezte be) vasútvonala jól ki tudta aknázni a város központi elhelyezkedését, a Tiszán érkező só és úsztatott fa mellett az alföldi termények szállításának lehetőségét.
A vasút megjelenésével és az első indóház megépültével kirajzolódott az a városi tengely, amelynek másik végpontja a két folyó találkozási pontja, a korábbi polgárváros központja, amellyel szemben, a Zagyva túloldalán az egykoron erődítményként is szolgáló vár állt.
Az élénk folyami és szárazföldi áruszállítás mellett azonban csak lassan alakult ki a kereskedelmi élet a városban.
A helyi szinten zajló kereskedelemben eleinte leginkább a görög, majd később a zsidó és azután a magyar kereskedők tevékenykedtek.
Szolnok 1729-ben kapott vásártartási jogot az uralkodótól, innentől kezdve rendeztek gabona- és állatvásárokat az akkori lakott település nyugati határában, a korábbi városfalon kívül eső területen, a mai Kossuth Lajos tér helyén. Ebben az évben már négy vásárt is tartottak a piactéren, ami eleinte leginkább a környékbeli gazdák és földesurak számára volt fontos, s főleg a helyi forgalmat és kereskedelmet szolgálta, később azonban országos vásárokat is szerveztek.
A Piacz tér egyértelműen a polgárosdó város központjává vált. Az itt létesült első jelentős épület az 1811-ben elkészült városháza volt. Helyén feltételezhetően már a 17. század közepétől középület állt, amelyet ekkor lebontottak, hogy ide húzhassák fel alig öt és fél hónap alatt a közigazgatás új központját. A Tunk Ferenc és Kocka Jakab kőműves által épített földszintes városházát 1811. szeptember 21-én avatták fel, benne a hivatali helyiségek mellett üzleteket is elhelyeztek. A korabeli festmények tanúsága szerint az épület előtt vizesárok húzódott, amely felett deszkapallót fektettek keresztbe; körülötte egyszerű, zsindelyes házak álltak, a tér közepén gémeskút, kicsit távolabb pedig a Szentháromság szobor.
Új városháza
Az 1874-ben ismét megyeszékhellyé váló Szolnok vezetése számára azonban már szűkösnek bizonyult a meglévő városháza, ezért 1882-ben a közgyűlés egy méltó, pompás, új épület felzúzásáról szavazott, amelyre tervpályázatot írtak ki. A beérkezett tíz pályaműből a tervbíráló bizottság a több hasonló épületet jegyző, budapesti építész, Makay Endre eklektikus hatású, historizáló stílusú elképzelése mellett tette le a voksát, az épület alapkövét pedig, egy időkapszula kíséretében, 1883-ban helyezték el.
Egy évvel később már az új, kétszintes városháza adott otthont a helyi közgyűlésnek, a földszinten pedig üzlethelyiséget is kialakítottak, amelynek bérleti díja idővel fedezte az épületre felvett kölcsönök összegét. Az üzleteket az 1950-es években szüntették meg, helyükre irodák kerültek. 1890-ben egy komoly, de viszonylag szerencsés kimenetelű baleset érte az épületet: a pincében tárolt petróleum meggyulladt – noha ekkorra már bevezették a villanyvilágítást is. Az esemény hatására tűzoltószertárt alakítottak ki az udvaron. Egészen az 1940-es évekig a városházáról vonultak ki az esetekhez a helyi tűzoltók.
Az épületen belül szolgálati lakásokat is létesítettek, amelyekben egészen az 1920-as évekig lakott a polgármester és néhány főhivatalnok, majd külső bérlakásokba költözhettek át. A második világháború során az épület megsérült, kupolája beomlott, amelyet az akkori helyreállítás során nem is építettek vissza; pótlására csak a 2000-es években lezajlott rekonstrukció során került sor.
A városháza megjelenése egyértelműen komoly lendületet adott a tér fejlődésének: a korábbi egyszerű, falusias jellegű, szerény házakat lassan felváltották a városközpontra jellemző középületek. 1775-ban nyílt meg a térre érkező vásárosokat és kereskedőket kiszolgáló Fehér Ló Fogadó, majd szomszédságában épült meg a Obermayer Lajos tervezte, immár kétemeletes Magyar Király Szálloda 1860-ban, amelyben eredetileg katonatiszteket szállásoltak el. Földszintjén hamar reprezentatív étterem és kávéház nyílt, a város polgárainak és az idelátogatók – például a művésztelepre érkező alkotók – legnagyobb örömére. A homlokzat közepén megnyíló méretes kocsibejárón keresztül a hintók a hátsó udvarra juthattak, amelyet különböző kiszolgáló épületek határoltak.
Múzeum és takarékpénztár
A bő három évtizedes előkészítés után 1934-ben megnyílt Szolnok Város Közkönyvtára és Múzeumi Gyűjtőhelye a mai Táncsics utcában elindította a város tényleges múzeumügyét. Az intézmény 1952-ben kapta meg az addigra államosított és bezárt szállodaépületet, és ekkor vette fel Damjanich János honvédtábornok nevét is. A múzeum mellé bebútorozott a megyei könyvtár, a TIT és a Szegedi Tanárképző Főiskola Szolnoki Tagozatának Kollégiuma, valamint a Pedagógus Klub is. A társintézmények fokozatos kiköltöztetésével a korábbi szálloda végül 1996-ra, az akkor megvalósult felújítással vált önállú múzeumépületté.
A 19. század második felében a téren megjelentek a polgárosodó város jellegzetes további épületei: a Tiszavidéki Hitelintézet és Takarékpénztár egyemeletes épülete, majd az adóhivatal és pénzügyigazgatóság központja. A déli oldalon szintén banképület állt, amelyet még sokáig apró házak öleltek körbe. Több kereskedelmi üzlet is nyílt: „az Engel- és Tolnai-féle üveg-porcelán áruda és raktár”, valamint a Steiner és fia áruháza.
A főtér szerepét egyértelműen megtestesítő Piacz (avagy Piac) tér, amely 1892-ben vette fel Kossuth Lajos nevét, hatással volt az egész környék, az így kialakuló új belváros fejlődésére egészen a 20. század első feléig.
A második világháború utáni helyreállítás lényegesen eltérő arculatot adott a térnek: több új lakó- és középület épült az 1950-1970-es években. A korábbi díszes, historikus épületek helyére letisztultabb, későmodern, a szocializmus építészetére jellemző házak kerültek, a korábbiakból csak a városháza és a Damjanich János Múzeummá átalakult korábbi szálloda épülete maradt meg.
Kossuth szobra
Magán a téren 1821-től állt a későbarokk Szentháromság szobor, amely a század végére annyira megrongálódott, hogy le kellett bontani. Helyére közadakozásból új, a korábbinál robusztusabb emlékmű épült 1900-ban, a talapzat négy sarkán Szent Péter, Szent Pál, Szent Ferenc és páduai Szent Antal szobrával, fölöttük a szentháromság csoporttal, mindezt pedig kovácsoltvas kerítés vette körül.
1872-ben obeliszket avattak, amelyet az 1866-os Königgratz melletti csatában elesett 68-as gyalogezred katonái tiszteletére állítottak fel. 1944-ben állították fel ifj. Vastagh György rövid életű Horthy István-emlékművét, amelyet a második világháború után elbontottak, helyére 1963-ban Munkásmozgalmi emlékmű került (Kovács Ferenc alkotása). Szintén rövid időszakot töltött a téren Kő Pál Kossuth-szobra, amelyet 1994-ben lepleztek le, de nem nyerte el a város polgárainak tetszését.
Főleg a túlságosan szerényre sikerült mérete miatt állandó kritikának, nem egyszer rongálásnak volt kitéve, ezért 2007-ben, a tér átépítésekor elbontották, és később a városháza épületében helyezték el.
Az 1990-es évekre leginkább a kétszer kétsávos főút dominálta a teret, amelyen az autósforgalom uralkodott. A városvezetés a 2000-es években döntött egy gyalogosbarát belvárosi zóna kialakításáról, amelyet a lakosság is véleményezhetett. 2007-ben kezdték el a belváros átépítését, a Kossuth tér átalakítását, a forgalom csillapítását és a főútvonal leszűkítését.
A korábbi, hatalmas forgalom mára csak a közösségi közlekedés és a közszolgálat járműveire csökkent, eközben a tér új arculatot kapott: jelentős zöldítést hajtottak végre, így ligetes-fás térség öleli körbe a kikövezett központi teret, ahol különböző kutakat és vízjátékokat is kialakítottak. Egyúttal a köztéri munkák száma is gyarapodott Kligl Sándor zsánerszobraival: a „Fiatal pár farmerban”, a „Kutyás fiú”, az „Egy csepp hölgy kalapban” és a „Gördeszkás fiú” is segítik „megfiatalítani” és egy új agorává alakítani a korábban a kereskedelem, majd a közeledés uralta Kossuth teret.
A szerző az Építészfórum munkatársa.
Források:
Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Könyvtárportál
M. Román Béla, Dr. Pókász Endre, Szutorisz-Szügyi Csongor, Tapasztó Ildikó, V. Szász József szerk.: Szolnok könyve, 2010
Néplap, 1989. október 31. (40. évfolyam, 259. szám)
https://info.szolnok.hu/fejlesztesek-m27/szolnok-belvarosi-tertortenelem-n1631
https://szolnokiertektar.hu/pf/varoshaza/
https://zoldkalauz.hu/szolnok-kossuth-lajos-ter
Kövesse az Indexet Facebookon is!