Az élet minden területén megjelenik a ritmus és a sebesség. A ritmussal az európai filozófia történetén belül nem kimondottan foglalkoztak, maximum a zenéhez vagy a mozgáshoz kapcsolódóan, de itt van nekünk a sebesség és hozzá a kollégái szerint kicsit paranoiás és technofób Paul Virilio. A hetvenes-nyolcvanas években felvázolt nézeteit és sebesség-tanát sokan kritizálták és tartották túlzónak, de megvizsgálni már csak érdekességképpen is mindenképp érdemes, még akkor is, ha Jean Baudrillard Virilio követőjéből éles kritikusa lett és azt mondta,
elavult, a sebesség pedig egyszer igenis elfogy.
Körülbelül száz évvel ezelőtt az olasz futurista mozgalom művészei szerettek bele az ipari forradalom masináiba és funkciójukba, amikkel nagy lendületet adtak a fejlődésnek. De ez a feltétel nélküli fejlődésimádat könnyen militarizmusba fordult és gond nélkül össze tudott kapcsolódni az olasz fasizmussal is. Ezzel a futurista lelkesedéssel szemben Virilio, aki építészként és iparművészként indult, a hetvenes években épp a sebesség és a technológiai fejlődés veszélyeire hívta fel a figyelmet. 1977-ben megjelent Vitesse et Politique (Sebesség és politika) című esszékötetében lefektette a „dromológia” tanait. Eszerint a 20. században, különösen a második felében, a tér és idő hálójában a sebesség a domináns minden területen, legyen az tudományos, kulturális vagy akár politikai.
A sebesség megszállottja
A dromosz az ókori görög futóversenyek pályája volt, Virilio fordításában futóverseny. Tézise szerint a sebesség rendje a dromokratikus rend, ami társadalmunkban is jelen van, kérdés, van-e végső határa a sebességnek? Virilio szerint igen, ez pedig az elektromágneses hullámok sebessége. A borúlátó francia úgy vélte, az ötvenes évektől az információk közvetítése és a közlekedés aránytalanul felpörgött a bolygó nagyságához képest, ami katasztrófához vezethet. Kicsit elvontnak érezhetjük gondolatmenetét, ami szerint a legnagyobb problémánknak a hetvenes évek ablakából kitekintve azt látta, hogy a sebességhez képest összezsugorodik a Föld és lakhatatlan lesz. Ez ráadásul egy konstans félelmet is szülhet az emberekben, ami elől a technika vívmányaiba akarnak majd menekülni. (Micsoda dőreség ez!?) De Virilio szerint káros a domináns technológiai fejlődés és azt kiabálja:
Elég volt a fejlődésből. Ebből a mindig jobbat és mindig gyorsabban akarásból.
A francia gondolkodó szerint a technológiai fejlődés kiszorítja az emberi döntéshozatalt a politikából, a gazdaságból, a kultúrából is. Ez ma már némileg túlzásnak hat, ahogy az is, hogy gondolkodásunk túl lassú és az előre programozott algoritmusok legyőznek minket azzal, hogy képesek azonnal cselekedni, akár a harcászatban, a tőzsdén, bárhol.
Noha a sebességet az élet evidenciájának tartja, azt már nem, hogy aki a sebességet birtokolja, azé az előny is: aki gyorsabb mozgásban, információ átadásban, bármi közvetítésében, az lesz a befutó akármiről is legyen szó.
Gyorsuló idő
A gyorsaság definiálja az időhöz való viszonyunkat is, és a sebesség evolúciója nemcsak a közlekedésben jelenik meg, a gyorsabb mindenben győz, ezért fordult az ember a technológiákhoz. Minden új technika azonban egyszerre pozitív és negatív, erre példának a hajó feltalálást hozza Virilio, ami magával hozta a hajótörést is.
Mi lehet Virilio fenyegető gyorsulásának ellentéte? A napjainkban egyre divatosabbá váló slowlife talán? Nehezen kivitelezhető, de törekedni mégis érdemes rá. Érdekes, bár némileg borúlátó Nick Land cybergótikus filozófiája, aki azt mondja, a hálózatok összeomlanak, a gyorsulás a végpontig fokozódik és már nem marad remény a végső összeomlás megúszására.
De akár lelkesedhetünk is a gyorsaságért, ahogy teszik az akceleracionalisták, akik szerint a technológiát, különösen a számítástechnikát és a kapitalizmust fel kell gyorsítani, sőt, automatizálni. Mert ez az egyetlen út, nincs más alternatíva. A legjobb, ha egyesül a digitális világ és az emberiség, úgysem lehet kontrollálni a gazdasági és technológiai fejlődést.
Ki-ki kiválaszthatja, melyik út a legszimpatikusabb neki.