Index – Vélemény – Az inflációnál is nagyobb baj: drágán adnak rosszabbat

általa megosztva admin
Kategória:


Hónapok óta vezető téma az infláció, de mindenhol csak a probléma egyik felét szokás emlegetni, az áremelkedést, pedig a drágulás csak a jéghegy csúcsa. Valójában az a sokkal drámaibb fejlemény, ami eddig egyáltalán nem volt téma, hogy közben látványos minőségromlás is van a legtöbb szektorban. Vagyis a minőség is inflálódik, nem csak az árak, és ennek a kettőnek az összeadódása sokkal jelentősebb reálinfláció, mert összességében megkettőzi az életszínvonal-romlást. Érdemes tehát az infláció mögé nézni, mert amit fed, az még súlyosabb problémát tár fel.

A legkirívóbb egyértelműen az energiaszektorban elszabadult negatív spirál, az ukrán háborúval takarózó spekulatív rablógazdálkodás modellje, melyben a globális piaci áraknak akár a többszörösét számlázzák ki nekünk olyan cégek, melyeknek a szolgáltatási színvonala értékelhetetlenül rossz kategóriába került eközben. Gyakorlatilag elérhetetlenné váltak nemcsak magánemberek, de nagy céges fogyasztók számára is a totál monopolhelyzetbe került „energiaszolgáltatók”. Nemhogy tárgyalni nem lehet velük, de információt sem adnak arról, mikor milyen mértékű megsarcolásra számíthatunk részükről. Sajnos egyelőre körvonalait sem lehet látni bármiféle értelmezhető és legalább a demokrácia vagy a piaci verseny látszatát fenntartani képes megoldásoknak akár itthon, akár európai szinten. Nagyon drágán is egyre nehezebb üzemanyaghoz jutni az autósoknak – vagyis a látványos drágulás közben nem kevésbé drámai minőségromlást is tapasztalunk az energiaszektor minden ágában.

Brutális minőségromlás az autóiparban

A másik kiemelt ágazat, ahol a legdurvább lehúzásra számíthatunk, az autóipar. Lassan már a régi szockó előjegyzéses rendszerre emlékeztető módon nehéz hozzájutni olyan új autókhoz, melyek valójában a tervezett elavulás csúcsmodelljei. Vagyis legfeljebb a garanciális időben működnek valamennyire kiszámíthatóan, utána garantáltan a gatyánk is rámegy a szervizelésre. Ez azért fontos, mert itt K-Európában az a fura népszokás terjedt el, hogy a nyugatról levetett használt autók számítottak mindig jó vételnek – elsősorban a valaha nagyon megbízhatónak tartott német autók. Az utóbbi években azonban – leginkább ezeknél a modelleknél – drámai minőségromlás ment végbe a tervezett elavulást tökélyre vivő „technológiai fejlesztések” és jól reklámozható marketingújítások jegyében. Nemrég egy autókereskedő hosszan fejtegette konkrét példák sokaságával illusztrálva ezt a folyamatot (a legfelkapottabb német autómárkával az „élen”), hogy régebben acéllánccal hogyan ment el akár egymillió kilométert az, aminek mai ékszíját egy vagyonért kell kicserélni már annak a távnak kevesebb mint ötödénél. Az autókereskedő maga is húsz évig mindig ilyen autóval járt, úgyhogy egyrészt tudhatja, mit beszél, másrészt nem ellendrukkerként mondta… Az igazságot persze csak akkor tudhatnánk meg, ha létezne olyan független és tényfeltáró, kritikus autós újságírás, ami ebben a szektorban ugyanúgy nem létezik, mint más szektorokban, ahol jellemzően a gyártók által fizetett PR-cikkekből élnek a nagy szaklapok éppúgy, mint a legolvasottabb blogok. Márpedig pont a független szakmai kritika és szabad sajtó híján teljesedhetett ki ennyire zavartalanul az a rendszerkorrupció, ami miatt egyre drágábban kapunk egyre vacakabb termékeket és szolgáltatásokat.

A drágábban rosszabbat csúcsterméke az elektromos autó

Magyarországon különösen nagy kultusza van a német autóknak, melyeknek összeszerelő országa lettünk. A hivatalos nemzetstratégiában a foci és a stadionok építése mellett az autógyártás a legfontosabb alapvetés. Ugyanakkor pont az elektromos átállás hathat különösen drámai módon azokra a hazai autógyárakra, melyek speciel pont az előző technológiára épültek.

Ja igen, ne felejtsük el megemlíteni az elképzelhető legnagyobb lehúzást mint a minőséginflálás és a marketinghazugság csúcsteljesítményét: ez pedig a környezetbarátabbnak eladott elektromos autó.

Csak annyi igaz a sztoriból, hogy sokkal drágábban kapunk sokkal rosszabbat (pár komfortfunkciót leszámítva) – ami még környezetterhelésben is drámaian rosszabb modell a benzinesnél. Nem utolsósorban az akkumulátor előállítása miatt, amiből pár évente újabb pack kell a kocsikba, pedig egy pack előállításának környezetterhelése is pariban van egy hagyományos benzines motor egész életciklusának környezetkárosításával. Az újrahasznosításuk is sokkal kevésbé megoldott, mint a benzines autóké, miközben olyan súly kerül az autókba, hogy egy profi sofőr se nagyon tudja megfogni az ilyen autót, ha netán egyensúlyát veszti egy szélsőséges közlekedési helyzetben. Arról ne is beszéljünk, milyen új veszélyeket hoztak be az akkumulátoros autók a balesetekbe. Különösen káros az a marketinghazugság, ami alapjaiban rombolja a lakosság környezettudatosságát, hogy

az elektromos autózással nem helyben jelentkezik a szennyezés, az arcunkba pöfékelt kipufogógáz formájában, hanem valahol távol, a szemhatárunkon túl, ahol előállítják az áramot.

Például a legdurvábban füstölgő, az energetikai krízis örvén bőszen újraindított szénerőművekben, de amúgy a valóságban félig sem megújuló nap- és szélerőművek se sokkal fenntarthatóbbak. Ezúton szeretnék állampolgárként és Homo sapiensként gratulálni mindehhez a „fejlődéshez”.

Más szektorokban is találunk hasonló példákat

A mai drágulás globálisan gyakorlatilag minden téren minőségromlást fed, a kozmetikumoknál és a márkásként minőséginek eladott ruhaipari tömegtermékeknél éppúgy, mint az élelmiszereknél, melyek talán legtöbbször szerepelnek az inflációval kapcsolatos elemzésekben. (Ezek az össznépi panaszáradatban is fő helyre kerülnek.) A háziasszonyoknak valamiért úgy tűnik, hogy újabban a megdrágult tojások mintha egyúttal a korábbinál kisebbek is lennének, ami tovább növeli a reálinflációt, a névleges árdrágulásnál jelentősebb mértékben.

Ne is ragadjunk le az élelmiszereknél, mert még leginkább arról esik szó mindenhol, miközben más szektorokban se sokkal rózsásabb a kép. Az építőiparban dolgozó ismerősöm szerint jellemző példa a szellőzőcserép-keresztmetszet csökkentése, így már alig látja el a funkcióját, és sokkal több kell belőle. Másfajta viszont már nincs a piacon. Még tutibb az üzlet, ha új előírást is kilobbiz ehhez az iparág, és kötelezővé is teszi. A kör így ugyanis bezárul. Azt meg a jó ég tudja csak, meg talán a gyártók, mennyit próbálnak most spórolni a hírhedten energiazabáló téglagyártásnál, és ez mennyire drámaian érintheti az újonnan előállított termékek szilárdságát és tartósságát a jövőben. Egy másik ismerősöm műanyagosként mesélt arról, hogy a műgyanták és egyéb alapanyagok minősége hogyan romlik, mennyivel több a selejt, miközben megnégyszereződött ezen alapanyagok ára. 

Legalább valaki jól jár ennek a termékpiramisnak a csúcsán is – bár mindenki más kárára, de az már kit érdekel itt.

Kérdezősködjünk csak magunk körül, és záporozni fognak a negatív példák a drágulást súlyosító minőségromlásra szinte minden szektorban.

Általános tendencia, hogy a drágulás ürügyén olcsóbb alapanyagokra állnak át a termelők és sajnos a vendéglátás kevésbé elhivatott, profitéhesebb képviselői is. Kisebb adagot adnak drágábban, a köreteket külön felszámolva, szervizdíjjal megfejelve, vaj helyett margarinnal stb. Persze a jó vendégeket nem ezzel lehet megtartani, de ezek a leginkább globális trendek, jelenségek begyűrűztek a hazai vendéglátásba is, ahol egyébként indokolatlanul nagyobb közfelháborodás kíséri az ilyesmit, mint mikor a multik vernek át minket ugyanígy. Mert azt már megszoktuk, és nekik „lehet” azt, amiért a családi vállalkozást karóba húzzuk, azaz sokszor azzal büntetjük, hogy kevesebbszer vásárlunk tőle, vagy akár soha többet. A multival szemben ilyen szankció fel sem merül a magyar fogyasztókban, mert eleve kiszolgáltatottnak érzik magukat, így a multi bármit megtehet és meg is tesz. Mindez ma általánosan elfogadott gyakorlat, pedig sokkal inkább itt kéne keresnünk az egész probléma gyökerét és megoldását, nem a maradék családi vállalkozás tönkretételével.

A tervezett avulás mint rendszerszintű globális minőségrontás

Hiába sutyorogják fülünkbe nagy pénzeken profi marketingesek az ellenkezőjét, a tervezett elavulás már régóta nem valami agyament „konteó”, hanem a legújabb globális „fejlesztési trendek” fő csapásiránya a legnagyobb cégeknél világszerte. Ennek pedig pont az a lényege és fő eredménye, hogy egyre silányabb termékek uralják a piacot. Először nyilván azzal szerzik meg a piacokat, hogy olcsóbbak, aztán ha már monopolhelyzetbe kerülnek, akár drágábban is adhatják ugyanazt… vagy még silányabbat.

Mi itt K-Európában még mindig annak igézetében élünk, hogy a „nyugati termék” eleve csak jobb lehet, ezért nekünk extraprofittal, sznobizmusunkat megsarcoló giccsadóval tudják eladni ugyanazokat a termékeiket a nyugati márkák. Sőt, még silányabb termékeket is forgalmazhatnak a keleti blokkban, akár a nyugati áraiknál drágábban is, ha egyszer elég lúzerek vagyunk, hogy hagyjuk, és fizetünk nekik. Bár ez 2017 óta kormányszinten is téma volt, igazából vélhetőleg nem derült ki a teljes igazság fele se.

Ha más nem is, a globális rendszerkorrupció minden jel szerint kiválóan működik. Sőt: virágkorát éli!

(Most már nemcsak tőlünk nyugatabbra eső országokkal összehasonlítva tapasztalunk ilyen minőségi különbséget, hanem legutóbb horvát példa is akadt arra, hogy az itthoninál ott jobbat adnak jobb áron.)

Az állam is egyre drágábban nyújt egyre silányabbat – pont, mint a multik. Hogy miért? Mert döntő ponton az államok is falaznak a multiknak. Nem csak az energiaszektorban. Valójában az egekig emelt rendszerhasználati díjak (amiket újabban futárcégek is bevezettek!) olyanok, mintha extra adót szednének tőlünk a cégek, miközben adószedési joga elvben csak az államnak lenne. A tapasztalat szerint azonban az állam is egyre inkább úgy viselkedik ebben a globális rendszerkorrupcióban, mint egy multi, amely maximálisan lehúz mindenkit, akit csak lehet, és amennyire csak lehet. A legdrágább közszolgáltatások (egészségügy, közoktatás, közutak és közlekedés) minőségi színvonalára már kár is külön kitérni, mivel cikkek és posztok százai számolnak be egyre katasztrofálisabb állapotokról. Mintha az állam lényegében kivonulna mindabból, amiért leginkább fizetjük és fenntartjuk.

Külön aggasztó, hogy a Covid óta azzal az ajánlattal lép fel az állam újabb és újabb válságokban, hogy majd ő megsegíti az épp leginkább csődközeli helyzetbe kerülő cégeket vagy magánszemélyeket. Pedig jól lapátra kéne tennünk minden olyan államot, amelyiknek ilyesmire sok pénze van, mivel azt a pénzt elég nyilvánvaló módon tőlünk síbolhatta csak el.

Egy jól gazdálkodó, feladatait ellátni képes államnak mindig csak annyi, a költségvetésben meghatározott pénze kellene legyen, hogy inkább az állampolgárok és a cégek támogatására szoruljon (nem fordítva). Egy állam sose legyen sokkal gazdagabb polgárainál, mert akkor a mi zsebünkből húzza ki a zsebpénzét. Ne a mi pénzünkből jótékonykodjon helyettünk.

Mi lehet az oka, és kiket terhel mindezért a felelősség?

Nem kell közgazdasági Nobel-díjasnak lennünk, hogy ilyen evidens és logikus összefüggéseket belássunk. Az egész minőséget rommá infláló globális folyamat hátterében egyszerűen az áll, hogy az utóbbi két évtizedben a multik nagyjából minden szektorban leuralták a piacot, és monopolhelyzetbe kerültek a legnagyobb piaci szereplők. Első körben azzal szorították ki a helyi termelőket, illetve akár szolgáltatókat is, hogy harmadik világba – Kínába vagy Bangladesbe – kiszervezett termeléssel állítottak elő olyan tömegtermékeket, melyekről hatalmas marketingkampányokkal elhitették, hogy Nagy Márkák (azaz minőségi, jó cuccok), miközben ennek a globális üzleti modellnek kezdettől pont az a lényege, hogy

a lehető legnagyobb profittal állítsák elő a piacot elárasztani képes, minimális minőségű és maximális mennyiségű olyan tömegterméket, amiről reklámokkal még fenn lehet tartani azt a látszatot, hogy az lehet a vevőknek a legjobb választás ár-érték arányban.

Amíg még az egyes országokban a kkv-szektor és a hazai termékek eléggé elterjedtek voltak, addig legalább minimális versennyel kellett számolniuk a multiknak. Amikor azonban elérik a kritikus tömeget, és sikerül kiszorítaniuk, marginalizálniuk minden versenytársukat, és legfeljebb néhány globális szereplő osztozik immár az adott termékkategória piacán, akkor aztán kezdődhet az a szabadrablás, aminek elhatalmasodását most tapasztaljuk magunk körül: elkezdhetik egyre drágábban adni a piacot uraló tömegtermékeiket. Ráadásul annak sincs már komoly akadálya, hogy profitjuk növelése érdekében a minőséget is tovább rontsák. Pontosan ezt látjuk ma, ha az infláció mögé nézve, a fogyasztóként tapasztalt dolgokat koherensen értelmezve próbáljuk logikusan összerakni a puzzle darabjait.

Hogy ki a felelős a kialakult, finoman szólva is botrányos helyzetért és antidemokratikus állapotokért? Nem csak a multik és az érdekeiket kiszolgáló globális rendszerkorrupció. Ó, dehogy. Sokan a globalizáció lelkes híveként vagy csak az olcsóbb árak ígéretének bedőlve teljesen átszoktak a szupermarketekbe és a plázákba, hogy immár kizárólag ott vásároljanak, vagy a Wishen, Amazonon stb. rendeljenek a világ másik végén gyártott tömegtermékeket. Ezzel valójában ezt a „drágábban rosszabbat” modellt rendelték meg maguknak, ami pedig most már a legkevésbé sem tetszik.

A globális rendszerkorrupcióban, a multik piramisjátékában nemcsak áldozatok a fogyasztók, hanem cinkosok és bűnrészesek is

– ha nyilván nem is a miénk a legnagyobb felelősség. Ugyanakkor nagy hiba lenne azt gondolnunk, hogy mi csak nettó áldozatai voltunk ennek a globalizációs átverésnek. Egyenként, kőről kőre építettük fel a multi-fáraók márkapiramisait, és most nincs más megoldás, mint sürgősen lebontani ezt az egész globális konstrukciót, még mielőtt úgy omlik össze, hogy az egész gazdaságot totálisan és végleg maga alá temeti. Ha nem akarjuk, hogy egyre drágábban jussunk egyre rosszabb termékekhez és szolgáltatásokhoz, akkor alapjaiban kell megváltoztatnunk ezt a globalista gazdasági modellt, ami talán a legszörnyűbb és legveszélyesebb piramisjáték, ami valaha volt az emberiség történetében. A megoldáshoz éppúgy nem kell közgazdasági Nobel-díj, mint a diagnózishoz: minden esetben a helyi-régiós termékek és szolgáltatások organikus rendszerének helyreállítása a kulcs. Csak az lehet fenntartható. Minden másra ott a… marketinghazugság.

A szerző filozófus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Spencer Platt / Getty Images)

Translate ?