Index – Külföld – Amikor tízezer dühös bányászt eresztettek Bukarestre

Posted by admin


„Azt akarjuk, hogy elfoglaljátok az Egyetem teret!”

– kiáltotta a tízezres bányásztömegnek Románia alig egy hónappal korábban, 85 százalékos többséggel megválasztott elnöke, Ion Iliescu. És a bányászok mentek, hogy fél évvel a román diktátor, Nicolae Ceaușescu kivégzése után megvédjék a posztkommunista hatalmat az ellenzéki pártoktól és a demokráciáért tüntetőktől.

Épp 30 éve volt Bukarestben a legnagyobb bányászjárás. Ez valójában a második volt az összesen hatból, és bár egy évvel később kormányt is tudtak vele buktatni, az 1990. június 13-15-i randalírozás ereje volt a legelemibb, és ekkor volt a leglátványosabb, hogy mennyire könnyedén használja az épp csak kialakuló demokratikus rendszerben az új – vagy pont, hogy nem is annyira új – hatalom az erőszakot a demokratikus ellenzékkel szemben.

Hivatalosan hat ember halt meg a zavargásokban – becslések szerint a halálos áldozatok száma száz is lehetett –, de jogerősen az elmúlt 30 évben, a vádemelések ellenére egyelőre senkit sem ítéltek el a történtekért.

Ceaușescutól a posztkommunizmusba

Az 1989 decemberében, Temesvárról Tőkés László református lelkész melletti szolidaritási élőlánccal  indult romániai forradalom alig néhány nap alatt jutott el a menekülő Ceaușescu és felesége, Elena Ceaușescu gyorsított eljárásban végrehajtott kivégzéséig.

A rögtönítélő katonai bíróság felállításáról épp a későbbi elnök, Ion Iliescu döntött, aki Ceaușescu 1965-ös hatalomra jutásával egészen ifjúsági miniszteri posztig és a Román Kommunista Párt Központi Bizottsági tagságáig emelkedett. Szerencséjére 1971-től fokozatosan háttérbe szorult, 1984-ben pedig a központi bizottságból is kizárták.

Iliescu ideális helyzetben volt, hogy a hatalmi vákuumot kapcsolatokkal rendelkező, de kevéssé kompromittált vezetőként kitöltse a létrejött Nemzeti Megmentési Front (FSN) élén. Ideiglenes államfő lett, az FSN eltörölte az egypártrendszert, és feladatául tűzte ki a választások megszervezését és a demokratikus átmenet biztosítását.

Ám hatalma stabilizálásával, az állami sajtó feletti kontroll megszerzésével az addig magára csak a választásokig működő, ideiglenes szervként tekintő FSN élén Iliescu felismerte, hogy a hatalmat meg is tarthatná. Az FSN párttá alakult, és 1990. május 20-án besöpörte az alsó és felsőházi mandátumok kétharmadát, Iliescu pedig – mindmáig megismételhetetlenül nagy fölénnyel – megnyerte az államfőválasztást.

Mire kellettek akkor a bányászok?

A helyzet valójában nem volt egyszerű Iliescu számára sem, elvégre az ország gazdaságilag, szociálisan is az összeomlás szélén állt. Ezt ugyan nem varrták az új vezetés nyakába, de februárban már kitörtek az első bányászlázadások az ország szénforrását biztosító Zsil-völgyében, ahol már az Osztrák-Magyar Monarchia idején létrejöttek a bányászvárosok.

A bányabezárásoktól tartó, szociális követelésekkel fellépő bányászok ereje már itt megmutatkozott. Bár közvetlen politikai céljuk nem volt, megmozdulásuk jelzés lehetett az ekkor már a választást megcélzó Iliescunak, hogy akár még ő is kerülhet a tiltakozások célkeresztjébe – már csak azért is, mert ha valaki, ő pontosan tudhatta, mennyire beépült a Ceaușescu-érában a korábbi titkosszolgálat, a Securitate a bányászok szerveződéseibe.

Eközben sorra alakultak újra a történelmi pártok a rendszerváltás ígéretével. A választást ugyan megnyerte az FSN, ám a sok vesztessel járó – a román nehéziparnak, bányászatnak sem kedvező –, de szükségszerűnek tartott gazdasági átalakulástól nem számíthatott arra, hogy népszerűsége növekedni fog. Ebben a légkörben kezdődtek el a demokratikus átalakulkást követelő tüntetések Bukarestben.

Az Európa-párti, kormányellenes tiltakozások központja a fővárosban az Egyetem tér volt.

Hogy mennyire Iliescu, mennyire a Securitate kezdeményezésére, azt nem tudni, mindenesetre az állami szervek közreműködésével június 13-án megérkeztek a bányászok Bukarestbe.

„A központi részen laktunk, ahogy kiléptem, azt láttam, hogy feketébe öltözött emberek, tízes-húszas csoportokban masíroztak. Aztán jött a rettenetes kép: magukból kivetkőzött emberek négyen-öten, botokkal felszerelkezve kergettek valami fiatalt. Futott, ahogy tudott, de valaki elgáncsolta, utolérték, és agyba-főbe verték. Nem mertem odanézni, de szinte biztos vagyok benne, hogy meghalt” – emlékezett vissza a bányászjárás napjaira Ágoston Hugó. A ma 74 éves fizikus, újságíró akkoriban a Hét című, magyar nyelvű hetilapnál dolgozott. Egyetértett a demokratikus átalakulást követelő, a magyar kisebbséget sem elutasító tüntetőkkel, akik ellen a bányászokat felrendelték.

„Iliescu szerepe homályos, nyilván nem ő irányította minden mozdulatukat, de nélküle bizonyosan nem jöttek volna a bányászok Bukarestbe” – mondta Ágoston.

Az ellenzéki tüntetéssel ugyanis a hatalom nem tudott mit kezdeni, nem voltak meg sem az eszközei, sem a demokratikus kultúrája ahhoz, hogy kezelje a helyzetet, így más módszerhez kellett folyamodnia. „A hatalom sajtója összezavarodott, az ellenzéki céltudatosan elítélte a dolgokat. Én is kijártam naponta az Egyetem térre, felemelő volt a tüntetés dalokkal, Európa-párti szólamokkal, több barátom magyarul is mondott a téren néhány szót a térre néző híres erkélyről” – idézte fel az újságíró.

A bányászok megjelenése után azonban változott a kép az Iliescu-ellenes tüntetésen is: egyre több volt a vallásos elem, Európa helyett az ortodoxia, és megjelentek a radikális rendbontók is – talán épp a hatalom oldaláról, hogy ezzel is elhiteltelenítse az ellenzéket és igazolja a bányászok akcióját, akik így a törvényes rendet védik meg a fővárosban.

Ez a gyakorlatban úgy nézett ki hogy „a secusok vitték a bányászokat, és mutatták, mit kell lerombolni”

– mondta Ágoston.

Így romboltak több lap szerkesztőségében, a Nemzeti Parasztpárt székházában, ahol az akkor még egyeduralkodó állami televízió híradásai szerint pénzhamisító gépeket – valójában talán csak nyomtatókat – találtak.

Tekintettel az FSN még meglévő népszerűségére, bőven voltak Romániában és a fővárosban is, akik támogatták a bányászok akcióját, és meggyőződésüket erősíthették a tévében látottak. „Sokan voltak, akik megtapsolták a bányászokat szállító buszokat.”

Igaz, az ellenzéki sajtót elhallgattatni már nem lehetett, és a nemzetközi sajtó is tele volt a romániai zavargásokkal. „A decemberi megdicsőülést követte Románia elítélése. Az ország rengeteget veszített a frissen megszerzett nemzetközi tekintélyéből” – mondta Ágoston.

Nem sokkal később az Egyetem téri tüntetés nyomait sikerült eltakarítani és újra megindulhatott a közlekedés. Iliescu pedig szépen megköszönte a bányászoknak a hazafias kiállást, amellyel megmentették az országot.

Köszönjük, de most már menjetek végre el

Igaz, politikai értelemben Iliescu a „megmentők” foglya is volt, ha meg akart tőlük szabadulni, azt csak udvarlással érhette el. Ezzel az erődremonstrációval azt remélhette, hogy elhallgattatja politikai ellenfeleit.

Azt azonban, hogy a bányászfegyver mennyire kétélű, Iliescu alig egy év múlva saját bőrén is megérezhette. Ekkor már ellene tüntetve jöttek a bányászok – a zavargásban hivatalosan három ember halt meg –, Iliescu csak úgy tudott kikeveredni a parlament körül összegyűlt tömeg szorításából, hogy lemondatta Petre Roman miniszterelnököt és kormányát.

Számítása részben bejött: 1992-ben ismét megnyerte az elnökválasztást. 1996-ban ugyan veszített, de 2000-ben még négy évre visszatérhetett.

Per van, ítélet alig

Az 1990. júniusi bányászjárásnak a mai napig nincs jogerősen elítélt felelőse. Az Iliescunak kevésbé kedves 91-esnek már van: Miron Cozma bányászszakszervezeti vezetőt – 1999 februárjában, mellesleg egy hónappal a hatodik, már sokkal súlytalanabb bányászjárás után, amelyen útközben vették őrizetbe – 18 év börtönre ítélték.

A sajátos viszonyokat jelzi, hogy 2004-ben, néhány nappal elnöki mandátumának lejárta előtt Iliescu kegyelmet adott az ő lemondatását 13 évvel korábban követelő Cozmának. Igaz, Iliescu ezt másnap visszavonta, de Cozma fél év jogi huzavona után mégis szabadlábra kerülhetett – szimbolikus, hogy ezt napra pontosan az 1990-es bányászjárás 15. évfordulóján érte el.

Cozmát ezután 10 évre az 1999-es bányászjárásért is elítélték, de végül alig egy évet kellett még leülnie, 2007 végén szabadult.

Iliescu azonban hosszú ideig elkerülte, hogy érdemben felmerüljön felelősségre vonása. 2008-ban visszavonult a politikai élettől – bár a későbbi években tiszteletbeli elnökként olykor megjelent a Szociáldemokrata Párt rendezvényein. 2009-ben vádemelés nélkül lezárultak a vizsgálatok.

26 év kellett a vádemelésig

2014-ben azonban újraindult a nyomozás, és három évvel később már vádat emeltek a volt államfő ellen is. Vele együtt vádlott lett Petre Roman exkormányfő, a Román Hírszerző Szolgálat vezetője, Virgil Măgureanu, valamint a főügyész helyettese és a Katonai Ügyészségek Igazgatóságának vezetője is. Az ügyben meghallgatták a bányászvezér Miron Cozmát is.

Iliescu ügyében azonban ítélet azóta sem született, ahogyan az után a tavalyi vádemelés után sem, amely a volt elnök 1989. decemberi felelősségét firtatja a 862 halálos áldozattal járt romániai forradalom alatt. A gyanú szerint itt is több összeütközést provokáltak ki a rendfenntartó erők a tüntetőkkel szemben.

Ion Iliescu idén már elmúlt 90 éves.

(Borítókép: Zsil-völgyi bányászok Iliescu elnök választási kampányának poszterével Bukarestben 1990. június 15-én. (Fotó: Patrick Durand / Getty Images)





Source link